Ha nincs ellenség, mivel biztassuk a népet? A földrengés tördelte padlózathoz hasonlatos kövek közt egyszer csak görnyedt hátú, kaftános-föveges, õsz kecskeszakállat viselõ ármányos rabbinusok vegyülnek el, és támaszkodnak-dõlnek maguk is a düledezõ sírokra, girbegurbán sûrûsödõ kísértetsokaság az éjben. S középen annak a Löw rabbinak a sírja, aki a XVI. században életre keltette a Gólem nevû szörnyet, hogy az álljon bosszút a zsidóság nevében mindenért.
Jobb ez, mint Dumas, jobb, mint a jezsuiták képzel kívánatos ellenséget a holdvilágos boszorkányéj-hangulatú helyszínre Simonini kapitány, és munkához lát.
Simonini a fantázia szülötte, de nagyon is valószerû gazember. Tõrbotra támaszkodó idegen- és fõleg nõgyûlölõ haspók, magányos nyomorult létére fél Európa titkosszolgálatainak zsoldjában álló cinikus hamisító õ, aki hazugságokat kohol, összeesküvéseket szõ, és merényleteket szervez. Az persze csak a regényes képzelet mûve, hogy Simonini kapitánynak mindenhez és mindenkihez köze van: a görbe lábú gnóm Garibaldi körül szaglászó piemonti besúgóhálózathoz, a párizsi kocsmák abszintgõzében szervezkedõ alvilági bombagyárosokhoz, a párizsi kommün zavarosában halászó francia és porosz hírszerzéshez, a Dreyfus-ügy bordereau-jához és a muzsikokat ördögi félnivalóval biztató cári Ohranához éppúgy, mint a Charcot-klinika Frode doktor nevû hipnotizõrgyakornokához, vagy épp a fekete miséket celebráló sátánista Boullan abbéhoz. A szereplõk és a tények, az ügyek és a dokumentumok azonban (el egészen a hitleri haláltáborok kiagyalóit megihletõ Cion bölcseinek jegyzõkönyvei-ig) mind-mind vérfagyasztóan igaziak. S a képzelt Simonini is csupa olyasmit tesz, amit valakik valamikor csakugyan véghezvittek.
Ráadásul ki tudja? Egy XIX. századias kalandregény lapjain akár titokzatos hasonmása is támadhat az embernek. És utószavában talán nem tréfából jegyzi meg Eco professzor: bizonyos értelemben azért mégiscsak létezett õ. Sõt az az igazság, hogy mindmáig itt van köztünk.
