"…Bernard sikolya kés gyanánt hatolt belém, elállt a lélegzetem… Futtában megjegyeztem a felirat hatalmas, világos betűit: AMBERIEUX-MARSEILLE. Bernard nyöszörgött, s én fejvesztetten kutattam utána a sínek között…
Amikor megérintettem a testét, rám tört a félelem:
– Bernard…Öregfiú…
– Nekem végem – lihegte Bernard. – A lábam… Vérzik…
– Mentőt hívok.
– Hogy elkapjanak?… Hagyj engem…
Fogd a levéltárcámat, az irataimat, mindent… Menj oda, ő majd elrejt…
Egy röpke pillanatra elvesztette az eszméletét. A kavicsos földön térdeltem, fogtam a kezét… Vagonok gördültek jobbra-balra kettesével, hármasával vagy magányosan, én meg azt kívántam, bárcsak átrobogna fölöttem az egyik, és feledést, nyugalmat hozna.
– Ügyelj a járőrökre! – suttogta Bernard.
– Ne fuss… mert rád lőnek… Mondd meg Héléne-nek…
Hörgő hang tört elő a torkából, s én megértettem, hogy vége, ki vagyok téve minden veszélynek, itt állok védelem és támasz nélkül…"
