A hatalmas drenai harcost és rettegett orgyilkost, Árnyjárót most saját népe üldözi - kisebbfajta vagyon üti a markát annak, aki végez vele. De ez csak az egyike a számos veszedelemnek, amely közelít Árnyjáró és lánya, Miriel, Kar-Barzac gyönyörű és halálos harcos királynője felé.
Az egymástól elszakított apa és leánya a biztos halállal néz szembe, amikor három birodalom varázslói és démonai, katonái és sámánjai összegyűjtik legsötétebb, legpusztítóbb erőiket, hogy megsemmisítsék Drenai két legkiválóbb harcosát.
Tíz év telt el azóta, hogy Árnyjáró megmentette Dardaliont (a Forrás papját), Danyal-t (a fiatal lányt, kit később asszonyává fogadott) Kyrilla-t és Miriel-t (a nyolc éves ikerpárt, kiket lányaiként nevelt). Tíz éve, hogy Árnyjáró visszaszerezte a Bronzpáncélt és ezzel megmentette a drenai birodalmat. Tíz éve élnek fenn a hegyek között, a világtól eldugott magányos házban.
Öt éve Danyal meghalt egy lovasbalesetben. Árnyjáró azóta is gyászolja, nem tudja feldolgozni elvesztését. Pár éve Kyrilla is távozott a házból. Férjhez ment és elköltözött. A csendes gyászt és a békés magányt azonban most új veszedelem fenyegeti. Valaki felbérelte a Céhet, hogy végezzen Árnyjáróval.
A történet ebből a kicsinyke magból (mármint az Árnyjáró elleni merényletből) bontakozik ki, és ahogy haladunk előre a történetben, oldalról-oldalra válik egyre terebélyesebbé, egyre bonyolultabbá, míg eljutunk a végkifejlethez.
Úgy érzem ebben a regényben Árnyjáró visszaszorul/visszavonul a főszerepből, vagy legalábbis megosztja azt lányával, aki legalább olyan fontos szerepet játszik a történetben, mint apja. Miriel a történet folyamán kezdő harcosból hőssé válik, megismerve a szerelmet, a szenvedést, és a legfontosabbnak tűnő dolgok elvesztését.
Gemmell legújabb könyve méltó folytatása az előző résznek, az Árnyjárónak. Sőt, meg merem kockáztatni, jobb annál. Nem találkozunk benne azokkal a nyers tőmondatokkal és egyszerű párbeszédekkel, amik – az egyébként nagyszerűre sikeredett mű – élvezeti értékét kissé lerontják, és stílusát tekintve továbbra is megmaradt a heroikus fantasy műfajánál, amelynek szerintem (legalábbis brit viszonylatban) az egyik legnagyobb mestere.
